Mulatós, tánczene, cigányzene, lakodalmas zene. Ha keresni kellene magyar megfelelőt arra, miről is lesz most szó, talán ezek a kategóriák és sajátosságaik azok, amelyek a legközelebb állnak a Dél-Korea méltán híres Trot műfajához.
De rögtön meg is cáfolom magamat, hiszen teljesen más kulturális háttér és a jelenben is folyamatosan változó keretezés jellemezi a stílust. Egyszerre megfér benne a nekünk is fájdalmasan ismerősnek tűnő, csillogó öltözék és díszlet, az indokolatlan háttértáncosok, és még indokolatlanabb ülve bulizó nézőközönség, egészen eljutva gondolatban Szintiboy hihetetlen munkásságáig. De igen, ennek, ahogy mondani szokták, van létjogosultsága, nem csak tömegpusztító fegyverként lehet rá gondolni. És akkor visszatérve arra, hogy mi az, amiben más a trot? Mi az, ami még megfér benne? Hát az, amikor ezt az egészet komolyan vesszük. Így kell jól csinálni, itt a példa.
Akár a lóval az ügetés, a trot ritmusa is kétütemű.
A Trot (트로트; thurothu) a koreai popzene legkorábbi műfaja. A korai 1900-as években, a japán megszállás ideje alatt alakult ki ez az egyedi műfaj, amely egyszerre foglal magába japán (enka stílus), koreai és nyugati elemeket. Maga az elnevezés a foxtrott tánc stílusból ered, amely a szalontáncok nemzetközi standard versenykategóriájának leggyorsabb és talán legnagyobb technikai tudást igénylő formátuma. Míg a kategória táncaira 3/4-es ütem, addig a foxtrottra 4/4-es tempó jellemző, ugyanez jelenik meg a trot zenében is. A vokális részek leggyakrabban egy különleges énekstílusban (kagok /gagok; 가곡) hallhatók, melyek nyújtásokban és hajlításokban gazdagok. A műfajban készült zeneszámok érzelmesek, szentimentális ballada jellegűek, lírai témákat dolgoznak fel. A megnevezés a lemezkiadók által használt besorolásként is funkcionál. Ennek problematikája, hogy képes – más műfaj megnevezésekhez hasonlóan – beskatulyázni az előadókat. De ez egy másik téma már.
A műfaj 1980-as évekig élte virágkorát. Az amerikai popkultúra térnyerésével, valamint az 1992-ben megjelent Seo Taiji & Boys – Nan Arayo című számával és azonos nevű albumával háttérbe szorította a trot zenét több mint harminc évig. Külön érdemes megjegyezni, hogy Seo Taijit (művésznév, ejtsd: Szo Thedzsi; 서태지, eredeti nevén Jeong Hyeon-cheol) a modern koreai popzene megalapítójaként tartják számon, hozzá kötik a K-Pop formátumát, amely mindmáig és folyamatosan növekvő sikernek örvend.
Kínosból közkedveltté
Talán annak az általános divathullámnak köszönhetően, amely a 80-as évekhez való visszanyúlást jelenti, Dél-Korea zenei világában ismét megjelenik a trot és annak újraértelmezése. Ha pontos akarok lenni, az áttörés 2014-ben következett be, nagyjából párhuzamosan a KBS2 Network-ön közvetített Trot Lovers című drama-val. Amely az AGB Nielson értékelése alapján a Top20 televíziós program között szerepelt sugárzásának ideje alatt.
Trot szerelmesei drama, 12. (záró) epizód – Jung Eun-ji koncert jelenete "Ryu Gye Young - Life" (류계영 - 인생) című dalát adja elő (2014.08.12.)
Ezzel párhuzamosan, 2012-től KBS Network-ön sugárzott zenei versenyprogram, az Immortal Songs: Singing the Legend keretein belül is gyakorta előforduló téma a trot zenei világa. A műsorban hét előadó formálja újra az adott epizód legendás énekesének dalait, egyéni feldolgozásban, amire egy 500 fős nézőközönség szavazhat élőben.
Sokan úgy vélik, a Trot ideje hamarosan lejár, hiszen első számú közönsége most nagyjából hetvenes éveiben járhat. Ők azok, akik a trotot még nem egy popzenei alműfajként, hanem egyszerűen koreai popként ismerték. Persze másként gondolkodnak azok a híres előadók, akik máig kitartóan képviselik a stílust, mint például Lee Mi-ja, vagy Tae Jin-ah.
Hogy amit most hallhatunk, az valami egyszerű hipszter dolog lenne, vagy őszinte rajongás és tisztelet a műfaj irányában… nem tudom. Mindenesetre a konstans, megbízható bevételek azt mutatják, még nagyon nem akarja senki sem elfelejteni a kissé egyszerű, de annál nagyszerűbb koreai mulatós zenét.
Hong Jin Young – Loves Me, Loves Me Not (2017)
